Népművészet

Nemzeti értékek őrzése

A népművészeti hagyományokat őrző vidékek már a 19-20. század fordulóján egyre kisebb szigetekké zsugorodtak és ez szükségessé tette a „nemzeti háziipar” minél szélesebb jellegű kibontakozását.

Ezzel a helybeli népművészek megélhetését és a nemzeti hagyományok megőrzését is erősíteni vélte a kor romantikus közgondolkodása. A 20. század folyamán alkotó népművészek között meg kell különböztetnünk az alkalomszerűen dolgozó és a hivatásos népművészek körét.

Tudjuk, hogy milyen volt a mezőkövesdi hímzés a 19-20. században és hogyan indult meg az 1900-as években a kereskedelem igényei szerinti hímzések készítése. Ezeknek a daraboknak a tervezői – az író- és varró asszonyok – mintáikat a legkülönfélébb forrásokból merítették.

A legújabb stílusú hímzéseken a gyári, géppel hímzett szövött selymek, a jacquard mintás szalagok motívumait is utánozták. Megváltozott a hímzések alapanyaga is. Az emberek szívesebben dolgoztak gyolcsra mint házivászonra. A hímzéseket már nem fehér vagy két-, háromszínű, hanem sokszínű fonallal tarkára varrták ki, s a legújabb hímzéseken nem mindenütt volt meg a színek harmóniája sem. A népi hímzések azáltal, hogy bolti anyagra készültek, könnyebben tudták követni a divatot. Egy-egy tájegységen belül a különböző változatokat, hasonlóságot vagy eltérést, az anyag, a forma, a technika, valamint a díszítőkészség és stílus lényegét a hímzés is mutatta.

A matyó vászonhímzés szépségét, sokféleségét és fejlődését példázzák azok a díszesen kivarrott lepedővégek, lobogó ujjú férfiingek, női, férfi- és gyermekkötények, amelyek között a tiszta fehérrel varrottaktól a piros-kék alkalmazása mellett, a többféle fonal használatával készült darabokat is megtalálhatjuk. Páratlanul értékes az a motívumkatalógus, amelyet Dajaszászy Józsefné az 1870-1910 közötti időszakban jellemző lepedővégmintákból állított össze valamennyi minta megnevezésével.

Célunk, hogy munkáink beilleszkedjenek a nemzeti hagyományok széles tárába. Gyorsan változó világunkban egy olyan használati és disztárgykultúrának a kialakítását és elterjesztését tenné lehetővé alkalmazása, amely a múltat és a jelent, a régit és az újat, a tradicionális formakultúrát és a mai szemléletet harmonikus egységgé forrasztja össze.

A népművészet mesterei 1953-2002:

1953-tól a legkiválóbbak a Népművészet Mestere kormánykitüntetésben részesülnek. Ez napjainkig évente mintegy 10 személy elismerését jelenti a népművészet valamennyi szakágában. 1953-2002 között a matyó tervező- és hímzőasszonyok közül országosan is a legnagyobb számban részesültek a legmagasabb kitüntetésben. Közöttük egy szűcsmester található –
a Kis Jankó szűcscsaládból – , két tardi, egy szentistváni, egy mezőkövesdi, de Balástyára került íróasszony.

Matyónak a Miskolctól 40km-re nyugatra a Bükkvidék és a magyar Alföld találkozásánál fekvő Mezőkövesd lakosságát nevezzük. A korábbi kutatások – elsősorban az itt élők vélekedése alapján - Tard és Szentistván települések lakóit is matyónak mondták, bár viseletükben, hímzésükben mindhárom eltért egymástól. A matyónak nevezett települések közül mindig Mezőkövesd mezővárosa volt a vezető közösség (1973 óta város, innen diktálták a „divatot”).